Minden fronton keményen helytáll

Szerző
KM
 | Kép forrása:
Fehér Csilla
2017. 07. 22.

A hölgyek csodákra képesek. A párbajtőrvívó Nagy Tímea 2000-ben, Sydney-ben aratott olimpiai győzelme után gyermeket vállalt, majd 2004-ben, Athénban ismét feljutott a csúcsra. Kétszeres olimpiai bajnok lett. A rögbiző Fehér Csilla két hónappal kislánya, Tina megszületése után már ismét szeretett sportágának hódolt. A 2017 őszétől az angol Old Elthamians együttesében játszó irányítóval, Fehér Csillával kalandos életéről és a magyar női rögbi jelenlegi helyzetéről is beszélgettem.

-          Hogyan kerültél ki külföldre és egyáltalán mióta űzöd ezt a sportágat?

-          Tíz esztendeje, 2007-ben kezdtem el. Érden alakult egy rögbicsapat, amely azonban hamar beolvadt a Százhalombattába. Így lettünk Battai Bátor Bulldogok. 2013 augusztusában, amikor játékosokat keresett az angol Premiershipben szereplő Aylesford Bulls, úgy éreztem kipróbálom magam külföldön. Közben a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karán is tanultam, így aztán 2014 áprilisában hazajöttem. Továbbá a Battában is játszottam, de 2014 júliusától végleg kiköltöztem. 2015-ben csak egy fél szezont játszottam, mert októberben megszületett a kislányom, Tina. Nem hagytam ki sokat, mert decemberben már ismét tojáslabda volt a kezemben. Lehet, hogy jó lett volna óvatosabban visszatérni, de kikapcsolódásnak tekintettem, hiszen akkor nem dolgoztam. Jó volt hetente kétszer rögbizni. Közben a csapatom egyesült a Harlequins együttesével és Surrey-ben játszottunk. 2017 januárjában egy vakbélműtét akasztotta meg a pályafutásomat, és idén ősztől London külvárosában, az Old Elthamians-nél folytatom. Persze alapvetően dolgozom Angliában, a Costa Caféban vendéglátósként.

-          Azt gondolná a földi halandó, hogy Angliában profi státusza van egy női rögbisnek.

-          Talán majd öt év múlva. Egyelőre nem létezik klubszinten profi női rögbi. Más a helyzet a válogatottakkal. Nyilván amiatt, hogy olimpiai versenyszám lett, előbb a 7’s, de most már a 15’s válogatott játékosok is profi szerződést kapnak. A következő szezontól lesz tv közvetítés a bajnokikról, és különböző standard-eket határoztak meg, hogy mennyi edző dolgozzon egy együttesnél, hogy egy klubnak hány csapata kell, hogy legyen. A skótoknál egyetemi alapú képzés van, ez lehet a jövő útja. A Harlequins-nél nyolcvan lány is rögbizett, az Old Elthamians-nél 35-40 regisztrált játékos van. Ami a jövőbeni klubomat illeti: nagy lehetőséget látnak benne, a csapatvezetőnk a volt angol csapatkapitány, Catherine Spencer, aki rengeteget dolgozik az angol női rögbin, klub-, egyetemi és minden szinten. Továbbá ez a csapat nagyon komolyan vesz bennünket, nőket, mert mindenben támogatnak. Az elképzelésük az, hogy 5-6 éven belül mi is a Premiershipben szerepeljünk. Angliában 15’s rögbit játszom, irányító poszton, itthon a válogatottal 7’s rögbit, és a nemzeti együttesben megfordulok minden poszton. Nem tagadom, hogy vannak edzői ambícióim is, de egyelőre szeretném magamból, mint játékos kihozni a maximumot.

-          Hol tart ma a magyar női rögbi? A másodosztály, a Trophy a realitás válogatott szinten?

-          Nem tudom, hogy még mit tudunk kisajtolni magunkból, de az ostravai Eb tornán elért ötödik helyezéssel elégedett vagyok. Folyamatosan fejlődünk, de a Grand Prix-hoz radikális változások kellenének. Nemcsak komoly edző, mint Rob Jones, hanem a bázisnak is nőnie kell. A jelenleginél több klubcsapatra van szükség itthon, és a mostani játékosok többszörösére. Tudom, hogy nem vagyunk most még a csúcson, de a magyar női rögbi előrelépéshez nagyon sok munkára lesz szükség és nem fog egyik napról a másikra menni. Ezzel együtt egy sportoló természetesen mindig a győzelemre törekszik.

-          A pároddal kint ismerkedtél meg?

-          Igen, angol párom van, Luke. Kár lenne tagadni, nekem bejött a kinti élet. A válogatottba viszont mindig nagyon szívesen jövök haza. Bár nem egyszerű összeegyeztetni a válogatottságot a saját kis életemmel, nekem ez természetes, azt is mondhatom, hogy alap. Másképp el sem tudnám képzelni, hiszen ebbe nőttem bele, és hiszek abban, hogy egy sportoló nem attól profi, hogy x összeget felvesz egy évben a munkájáért, hanem attól, hogy bármilyen körülmények között megtalálja az utat arra, hogy szeretett sportágát űzze, és a lehető legtöbbet hozza ki magából az adott helyzetben. Viszont az igazi elismerés azokat az embereket illeti, akik értem tesznek, értem áldoznak. A párom nagyon sokat segít, gyakorlatilag anyukája es apukája a kislányomnak versenyszezonban, és köszönet a családomnak itthon, akik éjfélkor szednek össze a reptérről egy hónapban háromszor, és visznek, hoznak, segítenek, kávét főznek, vigyáznak a kicsire, amíg én edzem. Mindig ott állnak mögöttem, bármilyen módon is van szükségem a támogatásukra. A rögbit a szellemisége miatt választottam, ez a sportág megtanít a küzdelemre.