Elmentem Peterborough-ba szerencsét próbálni

COM_CONTENT_AUTHOR
KM
 | COM_CONTENT_PHOTO
Drabbant Dávid
2017.09.06.

Kilenc évesen kezdett el rögbizni, a Velencei Kék Cápák csapata után Százhalombattán folytatta, majd a Velencei-tavi Rögbi Sport Egyesületnél. A Budapest Exiles együttesével két bajnoki címet is szerzett, miközben elment az angol Peterborough csapatához. Amikor 2015 októberében eltört az állkapcsa, elgondolkodott a folytatáson, de győzött a sportág szeretete. A 15’s és a 7’s nemzeti válogatott erőssége azt mondja, hogy tovább kell feszegetni a határaikat, és nem lehet végállomás a Conference 1-es osztály, illetve a Trophy divízió. Drabbant Dáviddal beszélgettem.

- Mióta rögbizel? Hogyan kerültél ki Angliába?

- Kilenc esztendősen ismerkedtem meg a sportággal. Én pázmándi vagyok, a kápolnásnyéki suliban tanultam, és amikor Sós Dániel megalapította a Velencei Kék Cápák csapatát, akkor én is lementem a testvérem, Gergő után. Akkor már ott voltak többen a sulinkból, Czakó Attila, Katona Jonathan, Slott Attila. De ők idősebbek (voltak) nálam. Aztán pár évvel később már Tóth Sándornál tanultuk a sportág alapjait, aki a Battai Buldogoknak toborozta a fiatalokat. Majd jött a Velencei-tavi Rögbi Sport Egyesület, a 2015/16-os szezonban pedig már a Budapest Exiles együttesét erősítettem. Tavaly meg is nyertük a bajnokságot, idén pedig ismételtünk, bár én csak fél szezont játszottam, valamint a döntőben. Amikor 2016 decemberében Francois Taillo megkeresett, aki az Exiles menedzsere is, hogy játszanék-e kint Angliában, a hetedosztályú Peterborough csapatában, sok időm nem volt gondolkodni. A kápolnásnyéki Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem, aztán belekezdtem egy OKJ-s edzőképzésbe, de nem fejeztem be a kétéves kurzust. Így épp nem volt munkám otthon, illetve suliba sem jártam, tehát úgy gondoltam, hogy miért is ne próbálnám ki magam külföldön. Az ötös posztra (második soros) kerestek embert, korábban összefogót is játszottam a 15’s rögbiben, szilveszter előtt gyorsan kellett döntenem. Peterborough 83 mérföldre, azaz 133 kilométerre van Londontól északra, Közép-Angliában található. Korábban mások is voltak kint úgymond próbajátékon, de senki nem maradt kint.

- Hogy sikerült az első félév? Te most kétlaki életet élsz?

- A Peterborough amolyan testvérklubja, a Budapest Exiles-nak. Az idei kecskeméti döntőben pedig azért játszottam az Exiles együttesében, mert a szezon felében még itthon rögbiztem, és invitáltak a többiek a döntőre. Ez szép gesztus volt a részükről, bár én senki elől nem akartam elvenni a lehetőséget. 2017 őszétől viszont már csak az angol csapatomban játszom, amely most került fel a hatodosztályba. Jelenleg egy vállsérüléssel bajlódom. Július 5-én a klubommal egy 7’s tornán vettünk részt Brightonban, ahol az egyik mérkőzésen ráestem a jobb vállamra. Minden irányban tudom mozgatni, de még fáj. Az ideg sérülhetett meg vagy az ín, de még várok vizsgálatokra. A hatodosztályt vereséggel kezdtük, 21:20-ra kaptunk ki a Huntingdon csapatától, azonban pozitívan tekintek előre, mivel esélyesek vagyunk egy újabb bajnoki cím megszerzésére.

- Miért vágtál bele ebbe az angliai kalandba és félprofi játékosnak számítasz?

- Azért jöttem ki egyrészt, hogy élményeket szerezzek, új helyeket fedezzek fel; másrészt, hogy szerencsét próbáljak. Az angolt is szerettem volna jobban elsajátítani. Akkor beszélsz jól egy nyelvet, amikor már tudsz úgyis gondolkodni. Persze van olykor honvágyam is, jó érzés otthon lenni, de szeretek kilépni a komfortzónámból. Megkeresni önmagam egy új közegben, megtapasztalni, hogy miként nézek szembe egyedül a kihívásokkal. Itt, Peterborough-ban egy többszobás lakásban lakunk egy edzővel és egy játékostársammal, csak a rezsi rám eső részét kell fizetni. Egy ablakgyárban dolgozom, a cég a klub elnökéé. Ez az egyesület amúgy nagyon családias, hiszen segítenek munkát találni a játékosoknak, akik minden győzelem után bónuszt kapnak, de ez inkább jelképes, nem sok mindenre lenne elég. De gesztusnak szép.

- Van összehasonlítási alapod a magyar viszonyokkal. Mennyiben más Anglia – már a rögbi szempontjából?

- Van havi pár font tagdíj, de cserébe kapunk felszerelést. Van klubház, öt pálya, szponzorok a csapat mellett. Itt az edzések hatékonyabbak, precízebbek, az alaprögbit nagyon tudják játszani. Nagyon sok elemzés van, több edző is foglalkozik velünk. Lee Adamson a vezetőedzőnk, aki játékosként a híres Saracens klubban is megfordult. Most is sok válogatott kerül ki onnan. Visszatérve a Peterborough-ra: itt van négy csapat is, én természetesen az első csapatban vagyok, de női együttesünk is és rengeteg gyermek, azaz utánpótlás. Erről jut eszembe, hogy amolyan segédedzőként az elmúlt fél évben edzősködtem is az U16-os csapatnál. Egy átlagos hét egyébként a munka mellett két rögbi edzéssel telik, amit én kiegészítek három konditermivel és persze a mérkőzés.

- Hogyan fogadta a család, hogy kimentél és mi lehet az előrelépés?

- Ez az életforma most tetszik, de nem tudom, hogy meddig lehet csinálni. A barátnőm, Katona Bianka például most csatlakozott hozzám, aki szintén rögbizik. Sőt, vasárnap már pályára is lépett a Peterborough-ban és nagyon ügyes volt. A megoldás, az előrelépés hosszú távon egy másik klub lehetne, ahol meg tudnék élni csak a rögbiből. A család alapvetően jól fogadta. Édesanyám sajnálta, hogy ritkábban fog látni, de úgy engedett el, hogy menjek és próbáljak szerencsét. Ugyanakkor izgultak is értem a szüleim, illetve a testvérem, de eddig minden jól alakult. Lebeszélni senki nem akart, nem mondták, hogy nem jó ötlet, csak figyelmeztettek, hogy helyt kell majd állnom.

- 2015 októberében majdnem kettétört a rögbis karriered. De mi is történt?

- A Budapest Exiles a Szegeddel játszott bajnoki mérkőzést, egy zárt tolongásnál futottam oldalra, rosszul érkeztem vállal, és térddel az állkapcsom jobb oldalába futott az egyik szegedi játékos. Néhány darab letört a fogaimból, de attól jobban megijedtem, hogy tudtam mozgatni az egész fogsoromat. Felnyitották az állkapcsom, összecsavarozták, egy lemezt is tettek be. Akkor komolyan elgondolkodtam, hogy van-e értelme továbbcsinálni, de aztán helyrejöttem és itt vagyok a pályán. Győzött a rögbi szeretete.

- Ha abbahagytad volna, kimaradsz azokból az élményekből, amelyeket a 2017-es esztendő tavasza hozott, hiszen a 15’s és a 7’s válogatott is feljebb lépett egy osztállyal. Mint a nemzeti csapat egyik meghatározó tagja, miként értékeled a szezont?

- Richie Wiiliams érkezésével megújult, felfrissült a válogatott. Erőnlétileg is jobbak vagyunk, mint korábban és nagyon sokat elemeztünk is. Jelenleg hatalmas a versengés, sokkal jobban meg kell küzdeni a válogatottba kerülésért, mint korábban, legyen szó a 15’s vagy a 7’s csapatról. Sok a régi-új játékos a keretben. Rengeteget fejlődtünk. Én még 2015-ben Ciprus ellen mutatkoztam be a nemzeti együttesben 15’s Eb mérkőzésen, Százhalombattán. Amúgy 2017 tavaszán, a finnek elleni mérkőzés előtt már éreztem, hogy meglesz a feljutás. De ha a két legemlékezetesebb mérkőzést kell megemlíteni, akkor a bosnyákok elleni esztergomi vb pótselejtezőt mondanám, amikor hatalmas csatában nyertünk és a csehek elleni, idegenbeli hősies helytállást. Emlékszem, hogy például cseh bedobásnál elvettük tőlük a labdát. Nagy nyomást helyeztünk rájuk a védekezésünkkel és a váratlan, gyors támadásainkkal egyaránt. Meghatározó mérkőzés volt úgy gondolom mindannyiunk számára, akik a pályára léptek aznap. Mivel itt éreztük igazan, mit is jelent a hazánkért es egymásért harcolni. A burgaszi 7’s Eb tornán különösen a védekezés volt dicsérhető, mert felépítettük a „magyar falat”, és ami kiemelendő, hogy könnyen át tudtunk állni a 15’s rögbiről a 7’s rögbire. Ami a jövőt illeti: feszegetni kell a határainkat, mert úgy érzem, hogy van ennél még feljebb! Idő kell és hit, és nem lehetetlen eljutni a 15’s rögbiben a Trophy-ba, a 7’s rögbiben a Grand Prix-ba. De mégis leginkább azért éri meg csinálni, mert a rögbi összeköt bennünket, életre szóló barátságok alakulnak.