A walesi bajnokcsapatban

Szerző
KM
2017. 10. 13.

Nagy lehetőség előtt áll az egykori dzsúdós, a Battai Bulldogok pillére, hármas számú játékosa, aki a napokban utazott Walesbe, a bajnok Merthyr csapatához. A szigetországban rögbizni már önmagában nagy kihívás. Pocskai Szabolcs félprofi szerződést kapott. Múltról, jelenről és a terveiről beszélgettünk.

- Talán kevesen tudják rólad, hogy sokáig a dzsúdó jelentette számodra a sportot.

- 2011 szeptemberében kezdtem el rögbizni a Battai Bulldogokban egy barátom, Muskovits Márk révén, akivel ugyanabba a gimnáziumba jártunk. Ráadásul ő is tárnoki. Ő akkoriban a Batta második csapatában, a Fekete Seregben játszott. Én pedig a KSI-ben dzsúdóztam, egyébként még mindig tartom a kapcsolatot az időközben vb-ezüstérmes Tóth Krisztiánnal. Márknak pedig megígértem 2010-ben, hogyha abbahagyom a dzsúdót, akkor kipróbálom a rögbit. Ez a gondolat akkoriban érlelődött bennem, mert nem éreztem azt, hogy elég tehetségem lenne ahhoz a sportághoz, hogy kijussak egy olimpiára. Inkább mondanám azt, hogy szorgalmas voltam. Hetente nyolc-tíz edzésünk volt, és attól tartottam, hogy túl sokat beleteszek a dzsúdóba és maximum a végén egy edző lesz belőlem. Tanulásra sem lesz időm. A rögbit viszont szerettem nézni, és amikor végleg meghoztam a döntést, és lementem az első edzésre, rögtön kiderült, hogy az első csapatban van a helyem, mert az állóképességem – a dzsúdónak köszönhetően – jó volt. Az elején persze nem volt könnyű. Az ütközések és a fogások mentek, a labdával való ismerkedés viszont nehezebb volt. A balra dobás még mindig nem az igazi. Emellett meg kellett tanulnom csapatban játszani, hiszen a rögbi mégiscsak egy csapatsportág.

- Amikor itthon rögbiztél, akkor mindig a Százhalombatta csapatát erősítetted, de volt bátorságod külföldön is kipróbálni magad.

- Amikor 2013-ban bajnok lett a csapat, pont nem voltam Magyarországon. Az Egyesült Államokba mentem ki dolgozni 90 napra, elsősorban nyelvtanulási céllal. 2014-ben a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, védelmi igazgatás szakon államvizsgáztam, és amikor a diploma megszerzése után Matthieu Lazerges, az akkori szövetségi kapitány megkérdezte, hogy kipróbálnám-e magam egy Federal 2-es csapatban – ami negyedosztályt jelent Franciaországban-, a Vienne együttesében; akkor igent mondtam. Első évben bekerültünk a négy közé, egy osztállyal feljebb léptünk, én pedig maradtam még egy évig, egészen 2016 májusáig. A második év már nem volt ilyen sikeres, hiszen kiestünk, visszakerültünk a Federal 2-be. Ennek az is volt az oka, hogy a csapat csak hetente háromszor edzett, míg az ellenfelek ötször-hatszor. A Vienne együttesénél félprofi voltam, lakást és fizetést kaptam, és nagyon sokat tanultam, nagyon sokat fejlődtem; különösen játékgyorsaságban, taktikában és tolongásban. Egy sokszínű csapatban játszhattam, hiszen volt itt új-zélandi, fidzsi, tongai, ír vagy épp angol játékos, mindenki hozott valami a saját hazájából, a saját kultúrájából. Csapattársam volt például az új-zélandi válogatott Jerome Kaino testvére, Bruce Kaino.

- A kint töltött időszak alatt is játszottál a Battában.

- Amikor haza-hazajöttem, akkor mindig a csapat rendelkezésére álltam, hiszen a magyar egy amatőr bajnokság. De aztán 2016 májusában hazaköltöztem, és akkor egyértelmű is volt, hogy a Battai Bulldogokat erősítem tovább. Akkoriban gondolkodtam Anglián, a szigetországon, de nem jött össze. Az elmúlt szezonban negyedik lett a Százhalombatta, a bronzmérkőzésen az Esztergom ellen a szünetben még 13:10-re vezettünk, de aztán 23:53 lett a vége. Amikor hazajöttem, akkor kezdett újjáépülni a csapat, akkor kezdtek visszatérni játékosok; és hiába játszottunk önmagunkhoz képest is nagyon jól, a végére elfáradtunk.

- Te viszont ismét kipróbálod magad külföldön, a walesi Merthyr csapatánál vagy kint.

- Igen, ők nyerték legutóbb a walesi bajnokságot, ez a Principality Premiership. Az első edzésen már látszott, hogy nagyon kemény és gyors a játék. Jobboldali pillérként számítanak rám. A menedzserem, az angol Richard Emms a tavasz végén szólt, hogy már sok hely elkelt, de aztán a Merthyr-nél megsérült a hármas számú játékos, és így kerültem ki. Félprofi szerződést kaptam, ami lakást, autót és fizetést jelent. Igaz, hogy a mérkőzések mellett csak heti két csapatedzés van, de mellette mindenki egyéni edzéseket végez; nem is lehetne másként bírni. Az új-zélandi Dale „Chief” Mcintosh az edzőm. Mondanom se kell, hogy nagyon motivált vagyok, hatalmas kihívás ez most számomra, és szeretném megmutatni magam, élni a lehetőséggel. Innen lehet később még feljebb kerülni. Ami a családomat, a szüleimet és a két húgomat illeti: támogattak kezdettől fogva, örültek a sikereimnek, büszkék rám és természetesen féltenek a sérülésektől.

- Gondolom, hogyha valamit most nagyon sajnálsz, akkor az annyi, hogy jelenleg nem lehetsz ott Svédországban, a 15’s felnőtt válogatott tagjaként; hiszen egy alapembere vagy annak a csapatnak, amely most Eb mérkőzésre készül.

- Ez így van. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire örülök, hogy részese lehettem annak a sikernek, amely során a válogatott feljutott a Conference 1-es osztályba, hogy megmérettethettük magunkat a vb-pótselejtezőben a bosnyákokkal és a csehekkel. A mostani válogatottban szerepelni nagyon jó érzés, hiszen kiváló a csapatszellem, barátok vagyunk a pályán kívül is. Azt is jó volt megélni, hogy a segítők értünk vannak, teljes profizmussal állnak a csapat mellett. Nekünk csak a játékra kell koncentrálnunk. Az Eb-n a feljutás reális elvárás volt. A Conference 1-ben ugyanakkor nehezebb dolgunk lesz. A legfontosabb cél a bennmaradás, ami nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk minden mérkőzést megnyerni. A válogatott edzőjéről vagy szövetségi kapitányáról, Richie Williams-ről csak annyit, hogy mindent beletett, hogy a csapatot sikerre vigye. Tényleg érdekelte, hogy melyik játékossal épp mi van; és az is érdekli, hogy miként lehet fejleszteni a magyar rögbit. Az kétségtelen, hogy csak akkor tudunk előrébb jutni, ha összetart, összefog az egész magyar rögbis társadalom, és én most ezt tapasztalom.